A májusi megmérettetés előtt (jó az, ha minél többet emlegetjük, így beköltözik a tudatunkba, befészkeli magát és a végén már talán el is hisszük) áldozva a terepfutás oltárán terveink szerint meglátogatunk pár terepfutóversenyt. A március elég terepesre sikerült, első állomása a Nyúlcipő Budai Trail Reloaded volt, ahol az úgynevezett L (azaz hosszabb) távon indultunk. A terepfutas.hu által szervezett versenysorozat utolsó állomása ez a rendezvény a budai hegyekben. Elméletileg decemberben tartották volna, de a verseny előtt pár nappal esett le az a temérdek mennyiségű eső, mely jég és szél formájában legyalulta többek között a Budai-hegyeket, így elhalasztották a versenyt. A rombolás maradványai még mindig nagyon durván látszottak végig az útvonalon.

Térkép és szint (forrás: terepfutas.hu)

A kiindulópont Telki község általános iskolája volt, innen indultunk ki a hegyekbe. A táv 27,4 km, 822 m szintemelkedéssel. Ez nagyjából a fele az UTH-nak mind távban, mind szintben, így egy igazán jó kis erőfelmérés volt lelkileg és fizikailag egyaránt. Időben érkeztünk a versenyközpontba, így mindenre volt lehetőségünk: felkészülés, cipőcsere, rajtszámfelvétel, mosdó többször is (Olyan gyakran pisilsz, mint egy lány! – majd indítunk egy ilyen topikot is :D), ismerősökkel puszi/üdvözlet, izgulás, egymás bátorítása, utolsó jótanácsok, nagyjából erőbeosztási stratégia felépítés fejben, bemelegítés. Majd a rajtnál az ismerős érzés: mi a jó istent is keresek én/keresünk mi itt??!! Körülöttünk profinak tűnő, mindennel felszerelt férfiak (nők sokkal kevesebben indultak) dörzsölik a tenyerüket és várják a rajtot… Kicsit elanyátlanodva töprengtünk még pár másodpercet, aztán Csányi ’Csanya’ László visszaszámlálására már mi is becsatlakoztunk.

A faluból kivezető út jó cselekedetekkel volt kikövezve… ja nem, hanem egy masszív 800-1000 méter hosszú 10%-os emelkedővel. Átlendülve ezen a kezdeti „finomságon” bevetettük magunkat az erdőbe. Mivel még sosem futottunk erre, így csak az itinerre és Solyka precízen kiszámított szinttérképes excelére tudtunk támaszkodni, illetve követtük a menően brandingelt jelzéseket. Felvettük az utazósebességet és faltuk a kilométereket. Itt még teljesen egyben volt a csapat, érzésem szerint úgy a táv feléig majdnem. Az első frissítőponton meg sem álltunk (macsósan oda se néztünk :D), haladtunk tovább. Ezután kezdődött talán a legmeredekebb és legszebb része a versenynek: felfutottunk a Kutya-hegyre (559 m), melyről csodás kilátás nyílt a térségre. Ezt megörökítendő előkaptam a telefonom egy jóféle szelfizésre, amihez érkezett mellénk egy vendég is Moós ’Dagadt Köcsög’ Gergely személyében. Bizonyíték lejjebb! :) Illetve én még sosem futottam hegygerincen, de így már ez is pipa. Gyönyörű volt!

A Kutya-hegyen 

Innen egy zúzósabb lejtőn futottunk le, vagyis inkább be Nagykovácsiba. A városon átrohanva, Gábornak - Emese barátjának, aki túrázott a verseny ideje alatt - integetve, még az erdő előtt a második frissítőállomáson ettünk-ittunk-pihentünk, majd nekilendültünk a következő szakasznak. Itt összeverődött egy kisebb csapat, pár fiúval tekeregtünk a piros háromszög vonalán. Nyugodtan és jól lehetett futni, csak a saját lélegzetvételünket és a madárcsicsergést hallottuk, a terepviszonyok is teljesen rendben voltak (néha saras, néha jobban, de pont ez a jó benne), csak a szörnyen lerombolt erdőt volt fájdalmas látni…

A cél előtt 6 km-re volt a harmadik és egyben utolsó frissítőpont, ahol Szasza fényképezőgépe fogadott minket, mosolyogtunk is, mintha muszáj lenne (persze muszáj!). Itt is megálltunk pár percre, dumáltunk a fiúkkal, kólát ittunk és az istenicsodásellenállhatatlan giant mazsolából tömtem a burámba pár szemet. Én majdnem mindig ezt eszem terepfutás közben (illetve sajtot), mert nagyon jól esik és ha jól vannak a frissítőpontok elhelyezve, akkor elegendő energiát is ad, nem böfögök tőle (azt a kólától :D), és nem rázkódik a gyomromban. Megtisztelő volt amúgy, hogy a harmadik ponton Szasza mellett Lőrincz Olivér és Medgyessy Gergely (mindketten a sikeres 2014-es Traversée magyar csapat tagjai) szolgáltatták az innivalót és a dugókázást. :)

• 
• 
• 
• 
• 

Le kellett volna fotózni a fejeket, amikor Emese ártatlanul megkérdezte, hogy „Ugye már csak lefelé futunk?”… Mindent ki lehetett olvasni a tekintetekből, aztán pár száz méter után megtapasztaltuk: a legalattomosabb és leghosszabb emelkedőt, amit emberfia 21 km terepfutás után, a cél előtt cirka 6 km-re kívánhat… Volt aki sétálással, volt aki szentségeléssel élte túl, én viszont lassú kocogással és  a „János bácsi a csatában…” kezdetű gyermekének folyamatos ismétlésével küzdöttem végig magam ezen a sunyi szakaszon (biztos többeket idegesítettem, innen is üzenem, hogy bocsi). :) Az emelkedő után egy finom ereszkedés várt még ránk, aztán a kerepelők hangja a célban. Még egy utolsó dugókázás, mosoly és boldogság, hogy beértünk, megcsináltuk, faszák vagyunk! Juhé! Girlpower! Emese a lejtőn már kicsit óvatosabban érkezett, így egy perccel utánam szakította át a láthatatlan célszalagot.

Kis pihegés után magunkhoz vettük a jól megérdemelt meleg ételt: én isteni paradicsomos tésztát, Gábor gulyáslevest, Emese pedig a külön neki készített gluténmentes paradicsomos-avokádós káposztasalátát, ami az ultramenőség netovábbja volt! Közben megnéztük az eredményhirdetést, tapsoltuk a gyorsaknak és ügyeseknek, majd szedtük a sátorfánkat mi is.

Összességében egy nagyon jól megszervezett (a frissítőpontoknak és a gluténmentes ételnek plusz pont) versenyen voltunk, amit mi is az elvártaknak megfelelően teljesítettünk. Azt nem tudom megmondani, hogy a dupláját meg tudtunk volna-e csinálni… de minden erőnkkel azon leszünk, hogy májusban ez sikerüljön! :)

Adatok:

27,4 km

822 m+

Indulók száma: 168 (ebből 136 férfi, 32 nő)

Emese hivatalos ideje: 3:12:04 (nők között a 12. helyezés)

Zsófi hivatalos ideje: 3:10:49 (nők között a 11. helyezés)

Zsófi saját mérés: 27, 11 km, 3:04:36, átleg 6:49 perc/km

Emese saját mérés: 27,00 km 3:05:23, átlag 6:52 perc/km 

(a hat perc különbség a frissítőpontokon való állást jelenti, mi ott megállítottuk az óránkat)