Lassan három hónapja volt a verseny, a blogposzt szövege is immár két hónapja készen van. Az élet úgy hozta, hogy csak most tárjuk a nagyközönség elé. A szöveget Zsófi írta, Emese lektorálta, a távot mindketten sikeresen teljesítettük. Néhány kiegészítést még beleírtam, így azokat dőlt betűkkel jelöltem a szövegben – ahogy ezt a részt is. Enjoy!

Elsőre biztos soknak hangzik, de jobban belegondolva mindenből soknak hangzik az 52, legyen az kilométer, gombóc vagy csak néhány kósza gondolat. Hosszú verseny, temérdek élmény, hullámzó érzelmek: egyszer fent, egyszer lent – pont, mint a megtett terepviszonyok. Csapjunk is egyből a lecsóba, vagy inkább a sárba? Ebből ugyanis volt bőven ezen a versenyen.

És már itt az elején lelövöm a poént! :D

Tavaly szeptemberben hallhattunk először az Ultra Trail Hungaryről, ekkor kezdett körvonalazódni a verseny, már volt Facebook oldal, hómpédzs, ahol olvashattuk a távokról, tervekről, stb. Akkor én meg is osztottam ezt a jó hírt, a szöveg magáért beszél ("Ha még nem is jövőre, de I <3 Ultra Trail Hungary."). Ekkor már volt pár terepfutás.hu által szervezett verseny a hátam mögött, így érdeklődve figyeltem a verseny alakulását. Egészen decemberig, amikor is 24-én a karácsonyfa alatt frissítve a bejövő üzeneteimet egy email fogadott, ami szerint a szervezők örömmel vették nevezésemet az UTH 52 kilométeres távjára, a rajtszámom pedig a 410-es. Pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történhetett, amíg én a betlehemes pásztorjátékon voltam? Egyből tudtam ki állhat a háttérben. Első gondolatom az volt, hogy Zoli biztos azt akarja: sose jöjjek ki a Pilisi hegységből… :D Miután megpróbáltam örülni ennek a különleges karácsonyi ajándéknak, kiderült, hogy nem csak nekem van ilyen kreatív barátom, sőt, igazából egy összeesküvés részesei vagyunk Emesével: neki is egy 52 kilométeres nevezést hozott a Jézuska. Nevetgélve, fiúkat közben többször lekorholva, titkon örülve, de félelmekkel és izgalmakkal teli próbáltuk felfogni milyen kihívás is vár minket fél év múlva, 2015 májusában.

Kapóra jött, hogy én épp abban a hónapban kezdtem el Vajda Zsuzsiékhoz MAC edzésekre járni, így kétség sem fért hozzá, hogy kemény téli edzéssorozatnak nézünk elé. Szerencsére így is történt, sem eső, sem hó vagy hideg nem állíthatott meg minket, hetente kétszer – kedden és csütörtökön – lementünk a Margitszigetre. Hétvégente egy hosszabb futás volt terítéken, ebből több terepverseny. Voltunk a Budai Trailen, a VTM-en és a Pilisi Terep Félmaratonon. Emellett határainkat feszegetve, felelőtlen fogadalmakat végrehajtva és a nyári kihívásokra felkészülendő január közepén elkezdtünk úszni is (képes összefoglaló itt). Igazi komfortzónából kilépést jelentett, amikor teljesen amatőr módon hajnali fél hétkor remegve léptünk ki a Komjádi udvarán lévő 50 méteres medence mellé. Sosem felejtem el azt az érzést (és gondolatot, hogy nem vagyunk normálisak), amit a hajnali sötétség, a -7°C és a gőzölgő víz látványa okozott. Azóta 22-szer látogattuk meg eme szent helyet, összesen két hetet hagytunk ki az évben. Július 4-én (?) pedig reméljük jól debütálunk majd a Balaton-átúszáson. Tádám, immár sikeres Balaton-átúszóként integetek innen a sorok mögül. Mindössze 2 óra 53 perc kellett életünk első Balaton-átúszásához, büszke vagyok magunkra, hogy ilyen edzetten és jókedvel csináltuk végig az 5200 méteres távot! És igen, kedves olvasó! Nem csalás, nem ámítás, idén az 5-ös és a2-es szám bűvkörében élünk. 52 000 méter futást követett júliusban az 5200 méter úszás. – feeling happy. :)

Visszatérve az UTH-ra, természetesen a fizikai felkészülés mellett, többször újra és újra meg kellett erősíteni magunkat és egymást is: igen, meg tudjuk csinálni. Büszkén meséltük ismerősnek-ismeretlennek, hogy mekkora táv megtételére készülünk, méghozzá futva, de a rajtba állásig nem igazán hittük el, hogy akkor miről is szól ez az ULTRA táv. Ugyan ezt még nem írtam le egyszer sem eddig, de igazából ez tényleg egy terep ultraverseny volt (végül 53,5 km-t mértünk nagyjából mindketten, Zsófi logja itt), 10 km-rel több mint a klasszikus maratoni táv, és a legjobb esetben is 1500 méterrel több szintemelkedés, mint amit ember kívánhat ezen a távon. Ha az ökölszabály szerinti plusz 15 kilométert hozzáadjuk, akkor olyan teljesítményt nyújtottunk, mintha aszfalton 67 km-t futottunk volna. Érted?! 67 km. Szinte még mindig nem fogtam fel. Fejed most: ilyen, ilyen vagy ilyen. :D

Joey is kiszámolta

A felszerelésünket is terepre tuningoltuk kicsit, vettünk víztartályos hátizsákot, én a szexi lila Kalenjit, Emese pedig egy Nathan Moxyt választott. Mindketten meg voltunk elégedve a táskával, én imádtam, hogy nem zavarja a mellem, Emese pedig örült, hogy az ő kis vékony testére is passzol végre valami. Cipőnk már volt, nekem egy Adidas Kanadian 5, Emese beújított egy Hokát is, de aztán nem azt választotta, hanem maradt a bevált Asics Fuji Trabucco 2-nél. Géleket tesztelgettünk, meg voltunk pályabejáráson. Egyszer a Pilisszentlászló (Kisrigó Étterem) – Visegrád – Pap-rét – Pilisszentlászló útvonalon (25 km) Zolival kettesben, majd egy héttel a verseny előtt hárman megfutottuk a híres-hírhedt Vöröskői emelkedőt (Tahitótfalu – Szentendre, 17 km). A verseny legnehezebb részének titulált „siratófal” előzetes megmászása jó ötletnek tűnt, szembenéztünk vele, így a versenyen ismerős barátként illethettük szitokszavakkal.

Pályabejárás number 1 és 2.

 A verseny előtti nap Szentendrén átvettük a rajtcsomagot, ettünk egy fagyit és próbáltunk nem idegesnek látszani, hanem versenyhelyzetekhez szokott magabiztossággal mozogni a versenyközpontban. J Már akkor több ismerőssel találkoztunk, óvatosan körülnéztünk a lengyel Ultralemkowyna verseny standján, illetve beszereztük az ULTRAmenő „Trail is the new asphalt.” pólónkat, megelőlegezve a másnapi sikeres (?) versenyt. A rajt/cél kapunál még Csanya is elkapott minket egy fénykép erejére, így már teljes volt a megnyugvás, hogy oké, itt a helyünk, minden rendben lesz. 

Csanya a leendő FNSHR-ekkel

A verseny reggelén a szokásos szertartásokat és koránkelést letudva, megérkeztünk az előzőleg megbeszélt találkozási pontra. A versenyközpontban minden a terv szerint haladt: átöltözés, mosdó, dumálgatás, rajtszámszerelés, mosdó, pacsizás Robival, esélyek latolgatása, az előző napokban leesett nagy mennyiségű eső által keletkezett sár mértékének megtippelése, mosdó, erőtartalékok beosztásának felvázolása, versenydrukk, egy utolsó csekkolás és indulás a rajtzónába, ahova a kiírás szerint 8:00 előtt 15 perccel kellett megérkeznünk. A szentendrei macskaköves úton, a kapuig megtett 500 méter alatt még gyorsan elmormoltam egy miatyánkot, aztán már a verseny rajtjára váró népes tömegben (már Gyula is itt volt) melegítettünk és vártuk a visszaszámlálást. Ha becsukom a szemem és visszagondolok a rajt pillanatára, akkor még mindig kiráz a hideg. Az a többnyire, egymásnak sokszor ismeretlen nagyjából háromszáz ember – magyar, lengyel, olasz, német, horvát, stb. - egy szívként indult el pontban reggel 8 órakor egy olyan útra, amit még senki sem ismert előttük. Részesének lenni egy ilyen eseménynek elmondhatatlan, az adrenalin szinted már a rajtnál az egekben (főleg ha olyan zenére indulsz el, mint amit a terepfutas.hu játszott le nekünk, a címe is sokat elárul: Bátor szív,/Bátrak szíve), majd kiugrasz a bőrödből, falod a betont magad előtt és izgalmakkal teli várod az előtted álló kilométereket. Fejben tudod (hisz felkészültél) hol lesznek a frissítőpontok, mikor akarod megenni az első gélt, tudod hol a táskádban a zsebkendő, ha szükséged lenne rá, melyik szintesebb emelkedő hányadik kilométernél érkezik, mégis, az egész ISMERETLEN előtted és elmondhatatlanul izgalmas.

 Indulááááááááás! This is Sparta! (Az első 100 méteren)

Maga a verseny nagyon jól indult, amíg beértünk az erdőbe (4-5 km), addig rendeződtek soraink, mindenki beállt a saját tempójába, már fénykép is készült rólunk Ironphoto Áronnak köszönhetően. Az első frissítőállomásra (Lajosforrás) hamar, bár annál kalandosabb úton jutottunk el. Az előző heti esőzéseknek hála igazi sárdagonyában volt részünk: csúszott, cuppogott, levette a cipőnket a lábunkról, így kicsit több időbe kerül az első 10 km megtétele, mint előzetes számításaink mutatták. Itt nem is álltunk meg frissíteni, haladtunk tovább eme saras, de gyönyörű tájon. Bőven szintidőn belül voltunk, így a maradék 5 km-et jókedvvel hagytuk magunk mögött, lendületesen, szinte szárnyalva érkeztünk a pilisszentlászlói pontra, ahol kedves Sanyosz kezelte a csipogót (amúgy a rajtban és a célban is). :) Innentől ismertem az utat egészen Pap-rétig, vártam is, mondtam Emesének, hogy egy nagyon szép szakasz fog következni Visegrádig. Ez a körülbelül 10 km-es szakasz végig az Apát kúti patak mentén, gyönyörű, erdei patakmederben vezetett (és kicsit lejtett is). A csodás környezet mellett egy élő videójátékban érezhettük magunkat, mivel az útvonal többször (6-7 után nem számoltam) vezetett át – az amúgy megáradt – patakon, ahol Super Marioként próbáltunk átjutni/egyensúlyozni, minimalizálva a csuromvizescipő effektust. Szépen leereszkedtünk a városba, ahol már várt minket kis szurkolócsapatunk: Zolcsi anyukája és keresztanyja, illetve a híres-hírhedt Schweininger-testvérek: Totya és Géb, a világ leglelkesebb szurkolói, igazi fotómágusok és biztatóemberek. A frissítőpont mellett elhaladva volt minden, készült videóriport, fotók dögivel és szelfibottal, frissen sült pogácsa álá Jutka, szóval igazán elkényeztettek minket. Ekkor Zoli már fél órával járt előttünk, ez az időtáv a végére majdnem két órára nőtt.

Zoli jön, lát és megy, Totya meg üldözi a selfiebottal

De ne szaladjunk ennyire előre. Igazából nem is tudnánk, mivel előttünk állt a Visegrádi fellegvár meghódítása. A szervezők tudatosan vagy tudatalatt a várba való feljutást a Kálvária útra tervezték, mely nevéhez híven nem volt sétagalopp. Vagyis csak félig, meredekebb részeken bele kellett gyalogolnunk. Bánni nem bántunk, mögöttünk egy hangos és jókedvű finn futódelegáció mászta meg a hegyet, így útközben erősíthettük a magyar-finnugor nyelvrokonságot is. :D A fellegvár – Pap-rét távolságra hozzánk csapódtak emberek, jókat röhögtünk magunkon, egymáson, a finn nyelv szépségein (!) biztattuk magunkat és egymást, fotóztuk egymást és magunkat, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt a Duna egy kis szakaszára. Nagyjából a 30. kilométernél – ahol ujjongva vettük tudomásul, hogy „már csak” egy félmaratont kell lefutnunk – túrázott szembe velünk Emese vőlegénye (azóta már férje és parancsolója – ja, nem! muhaha), aki utánunk kiáltotta, hogy „Pap-réten várnak Apukádék!”. Emesével összenéztünk és majdnem egyszerre kiabáltuk vissza, hogy „Melyikünk szülei?”, mivel tudtunkkal egyikünk családja sem készült az erdő közepén található frissítőpontra. Gábor meglepetten válaszolta, hogy az enyémek (Zsófié), de én aztán annál meglepetten konstatáltam és mondtam: „hogy pedig nem is tudják, hogy ma itt vagyok…”. Így volt még legalább négy kilométerem, ahol próbáltuk kideríteni, hogy kerülhettek a szüleim az utolsó frissítőpontra. Azt röviden tudni kell a történethez, hogy az utolsó pillanatban szóltam nekik, hogy hétvégén versenyzem, de aztán úgy hozta az élet, hogy azt már nem mondtam meg pontosan hol. Sokáig tartogattam az információt magamban, mert féltem, hogy ha meghallják, mekkora távra készülök, akkor nem fognak örülni (mert féltenek, hülyének néznek, nem bíznak bennem, stb.). Így utólag visszagondolva, persze nagy hülyeség volt ezt hinni és külön szép emlékem marad a versenyről, hogy Zoli elintézte: meglepetésként ott legyenek Pap-réten. <3 Ezen a ponton kicsit többet is időztünk, rendesen frissítettünk és meghallgattuk szüleim jótanácsait. Anyukám, aki pont annyira tudja használni az internetet, hogy bármit kinyomozzon és kiguglizzon már a teljes versenyútvonallal a fejében figyelmeztett, hogy a Vöröskő nehéz lesz. #köszianyu :D Megtöltöttük ivózsákjainkat, elbúcsúztunk tőlük és elindultunk az utolsó etapra. Vöröskőig meg sem álltunk, majd miután megmásztuk letekintettünk a Dunakanyar panorámájára a 40. kilométernél elhelyezkedő emlékműtől (amit 1946-ban emeltek az "erdők felszabadítását" ünnepelve). Innen már „csak” 12 km volt hátra, amire összesen két óránk volt. Amikor a harangszó gyomorgörcsöt okoz :D Ez távolról sem tűnik lehetetlennek, de mint utóbb kiderült még jó néhány nehéz pillanat és egy kicsit hosszabb versenytáv állt előttünk. A korábbi posztban fejtegetett távszüzességi-para aztán csak kijött a végére nálam, bár ha jól emlékszem, itt már nem is a távval volt gondom, csak lelkileg fáradtam el egy kicsit. A magam nevében mondhatom, hogy egészen a 42. kilométerig élveztem a versenyt, nem volt különösebb gondom, a Vöröskőre is 15 perc alatt felértünk (kb. 4 km – 430 méter szintemelkedéssel). Innen is köszönöm Reiman Katinak, hogy az együtt futott kilométerek közben akkor még ismeretlenül nyújtotta nekem kóláját, amikor azt pont megkívántam. :) A gondok és leginkább a hülye gondolatok akkor kezdtek el feltörni bennem, amikor kiértünk az erdőből. Az órám szerint már csak 5 km volt hátra, egy szervezőt megkérdezve viszont ő már 7 km-t mondott és neki volt igaza. Elcsigázott testem és agyam akkor már nagyon nem kívánta azt a kb. 5 km-es szakaszt, amit a városba bevezető, napsütötte pusztán kellett megtennünk. Végtelennek tűnt. Nem fogytak a kilométerek, viszont egyre melegebb lett, engem pedig az órámra nézve elkapott a rettegés: nem fogunk beérni szintidőn belül. Ennek többször hangot is adtam, de Emese határozottan kijelentette és megerősítette, hogy nem lesz gond. Sajnos a para már annyira eluralkodott rajtam, hogy igazából nem hittem neki… (innen is bocsi). Annyira nem láttam a végét a dolognak, hogy többször – magamban vagy hangosan – kimondtam, hogy nem bírom tovább. Pedig amúgy semmi gond nem volt, de lelkileg megint elfáradtam (persze fizikailag is). Szentendrére beérve, a patak melletti nagyjából utolsó két kilométer egyszerűen nem akart véget érni, ekkor, látva elesettségemet, csatlakozott hozzám – szó szerint, mivel biztatásként megfogta a kezem, így is futottunk aztán be a célba - Bagyin Anita. Nem ismertem, viszont segítő keze elmondhatatlanul jól esett. Szegény, biztos őrültnek nézett, amikor a szintidő előtt fél órával folyamatosan azt szajkóztam, hogy nem érünk be, pedig már csak másfél kilométer lehetett előttünk. Akkor, ott, tényleg azt éreztem, hogy akár ki is csúszhatunk a verseny teljesítéséhez szükséges nyolc órából. Miután ráfordultunk a patakon átvezető fahídra, már csak egy kisebb városi dombocska várt ránk, tetején a szurkoló szüleimmel, majd leereszkedtünk a Fő térről a Duna parton elhelyezett célkapuig. Az utca tele volt turistákkal, már beérkezett versenyzőkkel és emberekkel, akik lelkesen szurkoltak az utolsó métereken. Aztán egy végső csippantás következett és VÉGE lett! Bár magamban kicsit megkönnyeztem a végét örömömben, inkább gyorsan megkerestem a többieket, együtt mosolyogtunk és örültünk, hitetlenkedtünk, hogy megcsináltuk. Átvettük a jól megérdemelt FINISHER pólót, aztán fotózkodtunk és feszítettünk benne, ameddig bírtunk.

Hivatalos eredményeink:

Emese 7:46:04

Zsófi 7:46:38

Summa a teljesítményről: nagyon örülök, hogy beértünk szintidőn belül, büszke vagyok, hogy teljesítettük official a távot. Egy kicsivel jobb időre számítottam, talán a saras terepviszonyoknak köszönhetően lassultunk a várt időhöz képest, de így is nagy a boldogság. :)

Összesítettben a 115. és a 118. helyen végeztünk, Zoli pedig - külön büszkeségünkre - a 16. helyen ért célba 6:04:36-os idővel. A beszámoló írásakor a befutóra való visszatekintés közben jöttem rá, hogy az egész most értékelődött fel bennem igazán. Azért az érzésért, azokért a célban rám szegeződő elismerő tekintetekért, a hitetlenkedő arcokért, hogy részt vettem egy ilyen versenyen bármikor visszamennék, és talán ez a vágy fog újra arrafelé hajtani, hogy részt vegyek egy hasonló rendezvényen. „Top secret” információ: kb. két hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem a gondolat és Emesének is kimondjam: „Te figyi, egyre jobban azt érzem, hogy ezen az októberi Lemkowynán ott kéne lennünk…!” :D

A hivatalos videó (Na ki talál meg minket?)