A verseny után egyből elkezdtem írni a beszámolóm, hogy papírra vessem az érzéseimet. Aztán úgy alakult, hogy még egy hétig formálódtak bennem a leírni kívánt gondolatok, nagyon sok beszámolót olvastam el. Volt, amelyik olvasása közben annyira újraéltem a távot, hogy még a pulzusom is felszökött, a szívem a torkomban dobogott. A tereléssel kapcsolatban is nagyon sok vélemény született, én is leírom majd az aktuális részénél, főleg, hogy én a speciálisabb csapatba, az eredeti útvonalon kevergőkébe tartoztam.

Előtte, utána, otthon

Tavaly novemberben automatikusan jelentkeztünk Emese barátnőmmel az idei Ultra Trail Hungary UTH 55 elnevezésű versenyszámára. Tavaly is indultunk az UTH 52-n, gondoltuk idén is miértne? Rosszabb körülmények között úgysem tudnánk lefutni ezt a távot... Oh, dehogynem, kis naivák voltunk, derült ki később. :D Pár adat azon ismerőseimnek és olvasóimnak, akik nem futnak terepen: az idei verseny a tavalyi 52 km-es utódja lett, kicsit hosszabb távon, plusz egy a Vöröskő utáni Nyerges-heggyel megspékelve (illetve 8 óráról 9 órára növelték a szintidőt). Tavalyi beszámoló: UTH 52. A versenyt megelőző hetekben sok eső esett, a vasárnapi rajt is esőben ért minket, szemerkélt rendesen, de nem volt zavaró. Sőt, az elmúlt két hétben nagyon rossz idő volt, így volt időnk felkészülni erre fejben. Igazából ilyenkor már tényleg teljesen mindegy, hogy szakad-e az eső vagy fúj a szél, nincs választási lehetőség, csak menni kell (Tedd a dolgod = fuss, és kész.) A világ egyik legegyszerűbb feladata várt minket, menni kell előre, lehetőleg minél gyorsabban. Úgy gondolom, hogy a terepfutás pont olyan sport, amit akkor csinálhatsz sikeresen (persze a siker szubjektív), vagyis inkább azt írom, hogy akkor érezheted a célban azt, hogy elégedett vagy a teljesítményeddel, ha nem gondolod túl. Nem gondolod túl ott, az adott pillanatban. Nem görcsölsz az időjárási körülmények miatt, szereted csinálni esőben, sárban, fagyban és napsütésben, nem izgulsz azon, ha egy megáradt patakon kell átkelned, vagy ha fel kell másznod egy 30 fokos emelkedőn a 40. kilométernél. Legyél perverz és élvezd ezeket az „embertelen körülményeket” ott a versenyen, légy jelen! DE! ennek van egy feltétele - szerintem: légy felkészült! Fejben és lábban egyaránt, menj el párszor pályabejárásra (persze, csak ha van rá lehetőséged), tanulmányozd a térképet és a szintrajzot, ismerkedj az erdővel és a körülményekkel, különben nem lesznek pozitív gondolataid útközben. Így kiderül az is, hogy felfelé vagy ügyesebb, vagy lefelé, bírja-e a gyomrod a kóla-izo párosítást vagy nem. Véleményem szerint egy terepfutóversenyt nem lehet kicentizni, komolyan fel kell rá készülni, és sokszor fejben is ott kell lenni, különben az élmények nem lesznek 100%-sak. A frissítést is át kell gondolni és be kell osztani. A versenyen való flow érzés titka a felkészülés és a pályatanulmányozás, hogy ott helyben már ne kelljen ezeken aggódni. Tudom, hogy sokan vannak, akik szeretnek az ismeretlenbe futni – én is így vagyok vele, egy szép hétvégi, szintidő nélküli edzőfutáson, amikor kimegyek a magam örömére a Mátrába mondjuk, és futok, amerre jól esik. Egy szó mint száz ha előre felkészülsz, akkor ott a versenyen egy csomó idegeskedéstől megkíméled magad és egy kiegyensúlyozott futással leszel gazdagabb. Ezt tapasztalatból mondom, nekem ilyenre sikerült az idei UTH 55. :) 

Rajt előtti pillanatok

9:00 RAJT. Az eső esik, a futó fut. Szépen tempósan kiszaladtunk a városból, aztán belevetettük magunkat az erdőbe, különösebben nem volt vészes a sár, lehetett haladni, persze Lajos-forrás előtt megszenvedtünk vele rendesen, ugyanolyan szar volt mint tavaly, sőt több embertől hallottam, hogy szerinte rosszabb volt. A 10. km-nél az eredeti trackről letereltek minket a zöld háromszögre... vagyis csak tereltek volna. Mikor mi odaértünk akkor jött visszafelé onnan az élboly, hogy nincs jelölés, az órára töltött útvonal sem erre mutat, mi történt? Sajnos az irányító nem volt a helyzet magaslatán – mint kiderült, igazából egyáltalán nem voltak információi még, így aztán nem tudott pontos irányítást adni, angolul sem nagyon beszélt, óriási káosz kerekedett, többen be is értek minket. A későbbi első és második női helyezettet is láttam felborzolt idegekkel visszafelé jönni, akik aztán nagyon gyorsan eltűntek az eredeti útvonalon. A nagy téblábolásból az lett, hogy egy nagy csoport elindult a zöld háromszögön, de mi 5-6-an inkább a kijelölt útnak/telefonon követett tracknek hittünk és mentünk tovább a kék kereszten. Olvastam olyan beszámolót és véleményt, amely szerint mi – akik az eredeti tracken mentünk – voltunk a szerencsések, mivel mi nem tettük meg a kb. 2 km kerülőt.  Őszintén szólva akkor ott, abban a szituációban egyáltalán nem lehetett sem érezni, sem tudni, hogy ki a szerencsés és ki nem. Mivel semmilyen infót nem kaptunk, így azt sem tudtuk abban a pillanatban, hogy a terelés vagy az eredeti track lesz a hosszabb, illetve, hogy mi-miért történik. Nem direkt mentünk a rövidebb úton, nem tudtuk, hogy ez lesz a rövidebb. A rövidebb amúgy itt azt jelenti, hogy az eredeti, 55,4 km-en. Nem levágtunk, hanem akkor és ott ez tűnt a legjobb és legbiztonságosabb döntésünknek. Mi, akik az eredeti tracken mentünk teljes bizonytalanságban voltunk majdnem végig, mivel a jelzések egy idő után eltűntek és persze ott volt a patak, amiről az a gyönyörű videó készült előző este. :) Mikor elértük a megáradt patakot, az első adandó alkalommal átkeltünk rajta, én egy, a patak fölött 50 centivel átdobott farönkön próbáltam áthúzni magam, kisebb nagyobb sikerrel (a jobb lábam végig a vízben volt, illetve horzsolások lettek a combomon). Imre segítségével sikeresen átkeltem, Péter Andor :) fotót is készített erről a nem mindennapi mutatványról. Emese csak simán átgázolt a térdig érő vízben. :)

Mint utóbb kiderült, a rajt előtt fél órával változtatták meg az útirányt, hogy a megáradt patakot elkerüljük.

Itt aztán újra elő kellett venni a telefonokat, mivel jelzések már nem voltak, viszont nem is nagyon tudtuk merre kell menni. Hála istennek sikerült rátalálnunk az országos kékre, ahonnan már voltak jelölések és irányítóemberbe is belebotlottunk. Így értünk a Kisrigóhoz, 6-7 perccel beljebb a tavalyi időnkhöz képest. A többiek is meglepődtek, illetve mi is, amikor kiderült, hogy harmadik nőként jöttem fel Pilisszentlászlóra. A frissítőponton aztán kiderült az elterelés miértje és mikéntje, illetve így az is, hogy lehetséges, hogy megelőztük az élbolyt. Sokat nem időztünk, mentünk tovább. Zoli, Totya és Netti minden frissítőpontra jött velünk, így királyi
fogadtatásban és kiszolgálásban volt részünk mind a négy ponton. Zoli kitalálta, hogy egy Starbucks-os pohárral fog minket frissíteni, nagy sikere volt, még vadidegenek is kölcsönkérték. :) Pilisszentlászlótól Visegrádig egy pisiszünet után szépen lecsorogtunk, a pálya legjobban futható és az egyik legszebb részén. A 17. km-nél hagyott el minket Lubics Szilvi és az élbolyos lányok, ami persze várható volt. Remélem senki nem gondolta, hogy terveztem tartani a 3. helyet. :) Durva érzés volt megélni, ahogy egyszer csak maga a Sparthatlon királynője ér mögéd és siklik el teljes könnyedséggel melletted. Az Apáti-patakon kilencszer gázoltunk át, turisták csoportjainak szájtátott bámulásával kísérve, nagyon vicces volt, ahogy ők ott toporogtak több ponton a patak mellett, hogy akkor most hogy fognak átjutni, mi pedig kisebb csapatokban érkeztünk és körül se nézve zúgtunk át a vízen, mintha csak valami finom 36 fokos termálvíz csordogálna benne. A visegrádi frissítőre nagyjából mind a hárman (Emese, Feri és én) egyszerre értünk be, ott sótabletta, víz, keksz kombóval gazdagodtam, aztán mentünk is tovább, következett a Kálvária aminek a végeláthatatlan tetején ott várt minket a Fellegvár a maga valóságával és ezernyi turistával. :D Itt a bobpályáig vezető kanyargós betonúton már belefutottam pár 115-ös indulóba, pár szót váltottunk, aztán Ferit pillantottam meg, az út szélén nyújtott, görcsbe állt a lába. Innen együtt mentünk fel és fordultunk be az erdőbe. Itt visszatekintve Emese már vagy 200-300 méterre  volt lemaradva, integettünk egymásnak és mentünk tovább. Itt láttam utoljára, aztán már csak Pap-rétnél a visszafordító szakaszon kérdeztem meg, hogy megvárjam-e, de mondta, hogy nem kell, menjek csak, ha ennyire sietek. :D. Ezen a Pap-rétig tartó szakaszon az volt a tervem, hogy a sunyi emelkedőket is megfutom, ahol tudom, a síkon pedig megpróbálom a 6:30-as tempót tartani. Ez szerintem amúgy egy nehéz szakasza a versenynek, elég lélekölő, de azért haladni is lehet, vagyis kéne... Szóval kiváló terepe az önmarcangolásnak és önostorozásnak, mivel az enyhe emelkedők nem engedik, hogy úgy haladj, ahogy elvárnád magadtól. Pedig nem is emelkedik annyira! – hangozhat el a felkiáltás magadban, közben pedig pont annyira meredek és hosszú, hogy csak fújtatsz és próbálsz haladni. A pap-réti frissítőponton óriási hangulat uralkodott, minden futót sztárként vártak és ünnepeltek, szerintem innen mindenki akkora lendülettel indult neki a verseny második szakaszának, ami legalább a Vöröskő tetejéig kitartott. Pap-rét után beértem Ferit, aki épp öltözködött, azt mondta fázik... Nekem már ez gyanús volt, de aztán utánam 10 perccel ért célba, bár kicsit megviselten.

Frissítek, tehát vagyok

Innen Kempelen Zitával meneteltünk egy darabig a piroson, aztán a sárgán, hogy ő aztán elhúzzon azon a szerpentines lefelén. Vöröskőre már Imrével érkeztem megint, nagyjából 12 percet vett igénybe a megmászása. Az utolsó métereken még sikerült – más segítség híján - a sárba kapaszkodnom egy meredek felfelén. Így felvettem egy „sárkesztyűt” és igyekeztem tovább a "rókás" kilátó felé majd le. A piros kereszten aztán emlékeztem egy forrásra (Csaba forrása) ahol sikerült megmosnom a tenyereim és az arcomat is felfrissítettem. Tavaly ez a szakasz már elég szenvedősen ment, akkor Reiman Kati a semmiből elővarázsolt kólája lehelt belém valamicske életet, most viszont készültem: a pap-réti frissítőponton eltetettem a táskámba egy fél literes kólát, amire csapot vertem a mosakodás után és ami olyan élénkítően hatott rám, hogy szinte szárnyakat kaptam. Pár kanyar után kiértünk Álló rétre, ahol a verseny utolsó magas kihívása várt ránk, a Nyerges-hegy. Pont itt értem be a 115-ös távon induló első és második nőt (Csernus Brigit és Szimandl Anitát) Takács Csipi Krisztián kíséretében, így együtt vonatoztunk fel a Nyergesre, én voltam a kapitány. :) Néha meg-megszólalt valaki, de leginkább csendben, alázattal gyűrtük a szintemelkedést. Zita is itt volt megint, de aztán lefelé már nem bírtam vele tartani a tempót. Tényleg Zita hogy csinálod, hogy lefelé ilyen ügyesen és gyorsan mész? Majd egyszer beszélgethetnénk róla. :) Amúgy a Nyerges elég kegyetlen, de ha egyszer felérsz, akkor gyönyörű látvány fogad: Szentendre és az egész környék belátható. Mindenképp érdemes egyszer felmászni ide. Innentől teljesen egyedül haladtam az utolsó frissítőpont, a Skanzen felé. Itt jegyezném meg, hogy bár sok nevet említettem eddig, de a pálya nagy részén egyedül futottam – főleg Visegrád után, amikor Emese lemaradt, pedig mi arról vagyunk híresek, hogy együtt futunk. Ez a verseny most így alakul, hálistennek mindketten teljesen pozitívan jöttünk ki belőle. Kedd reggel tartottunk egy versenyelemző reggelit, ahol egymásnak meséltünk ki mit látott és tapasztalt, most ilyenfajta beszélgetésre is lehetőségünk nyílt. :D A Skanzen felé vezető úton azért már én is többször az órámra pillantottam, a 46. kilométerre kiírt frissítő aztán csak a 48,6. km-nél érkezett el, aminek kifejezetten örültem már. A többiek itt tájékoztattak róla, hogy Emese egy negyed órával van lemaradva, haladjak csak szépen, innen már féllábbal is beérek, és amúgy is a tavalyi szintidőmhöz képest 15 perccel beljebb vagyok. Az itiner szerint innen még 10 km volt a városon és a városba vezető úton, de a tavalyi versenyen tapasztaltak szerint (amikor azt hittük már csak 5 km van hátra innen) ezt inkább csak 7 km-re saccoltam. Nem igazán foglalkoztam ezzel, inkább csak a tudatalattimban motoszkált, mivel tudtam, hogy ez egy igazán szar része lesz a versenynek. Aki még nem járt erre, az nem tudja milyen az amikor a semmi közepén murvával és téglával felöntött részen kell bevonaglani a városba, mindezt most full egyedül, néhány gyalogló 115-öst lehagyva. Igazán lélekölő. Talán a verseny egyetlen kiakadása is itt esett meg velem, amikor már hangosan, szép magyar ékességgel el is mondtam a véleményem erről a szakaszról. Persze csak magamnak, hisz nem volt ott senki. :) A rajt után, a Bükkös patak szentendrei szakaszát lemértem (kb. 3 km), így amikor ráfordultam erre a városi patakvölgyre, akkor már tudtam, hogy nincs messze a cél. Ezen a részen aztán megelőzött egy lány (később kiderült Fruzsi), olyan volt, mintha a semmiből került volna elő, gyönyörűen és gyorsan mozgott, így megpróbáltam én is kicsit sietősebbre venni a tempót. Aztán a patakon átkelve (nem azon a már jól ismert fahídon vezettek át minket) már jött a macskakő, ami nem másnak a jele, hogy megérkeztem, innen már csak egy bal kanyar, fel a Fő térre, aztán le a Dunapartra. Itt már sokan szurkoltak, versenyzők családtagjai, ismerősök, már beért futótársak. A Fő tértől induló kb. 200 méteres szakaszt teljes eufóriában tettem meg. Mindig rájövök, hogy ezek az egyik legszebb részei a versenynek, ha tehetném itt megállítanám az időt. Ekkor tudatosul bennem, hogy igen, megcsináltam, itt vagyok, ez a valóság, ez vagyok én. Én vagyok, teljesen levetkőzve (persze átvitt értelemben), kiszolgáltatva tengernyi érzésnek, de közben mégis, az elmúlt 55 km-en összeszedett annyi lendülettel és keménységgel, hogy hegyeket tudnék megmozgatni (lehet meg is mozgattam... :)). 

Hivatalos időm: 7:30:19.

A célban két meglepetés is ér hirtelen: ott van Vajda Zsuzsi, az edzőnk, integet-szurkol, meg van őrülve ő is, teljesen átveszi a befutó feelingjét, azt mondja irtó büszke, ilyet még nem látott. :) Örül a szívem. A másik meglepetés, hogy Zoliék nincsenek sehol. A chipet leadom, a FNSHR pólót megkapom, Gézával pusziszkodom, aztán felhívom, hogy mégis merrefelé vannak, én már 5 perce a célban. Hát, kicsit elszámolták magukat, illetve a többieket is megvárták a frissítőponton, de két perc és ott. Még ez a kis baki sem tudja elvenni a kedvem, így aztán már együtt szurkolunk a további beérkezőknek. Jön is szépen lassan Feri, aztán mindenféle ismerős és ismeretlenek, de ismeretlenül is ismerősek :), mindenkivel pacsizunk, én mindenkivel egy kicsit megint átélem a célba érkezés örömét, majd Emese is megérkezik.

Összességében úgy érzem, hogy egy szép, kiegyensúlyozott futást sikerült kalap alá hoznom. Ez sok tényező együttállásából született: egyrészt ismertem az útvonalat (Pilisszentlászlótól a végéig, az első felét kevésbé), fejben ott voltam, volt konkrét tervem, melyik szakaszt hogy szándékozom futni, az időjárási körülményeket leszartam, és nem izgultam. Sokkal edzetebb voltam, mint tavaly ilyenkor, ebben sokat segített szerintem az úszás (törzsizomerősítés és állóképesség, illetve tüdőkapacitás növelés – több oxigén felvétele). Emellett a kis „eltévedést” nem számíva klappolt minden, szuper társak vártak a frissítőpontokon, a gyomrom sem rakoncátlankodott, tudatosan frissítettem. Igazából mentem előre és még élveztem is, a vége felé fellépő fizikai fáradságot és meg-megjelenő fájdalmakat pedig kizártam a fejemből. Hát így. Sziasztok! :)

Saját mért időm, az órát leállítottam a frissítő pontokon, így látszik, hogy összesen 10 percet töltöttem el frissítéssel

Szia Anya! Túléltem, igen és a hajam is égnek áll! Csak a szokásos...! :)

Track: https://connect.garmin.com/modern/activity/1169967089