Miért futsz?

Ha felteszed a kérdést egy futónak*, biztos ad rá választ, általában többet is. Hogy bonyolítsuk a választ, a kérdést is többször kell feltenni, akár több embernek. Összegyűjtve egy sokpólusú kisvilág jöhetne létre, ahol mégis értik egymást a benne élők, akármennyire is más a válasz hiszen ott van az a közös dimenzió.

*futó: aki fut, hosszan /röviden, lassan/gyorsan, bárhogy.

Avagy futó-e vagy(ok)? Okok és miértek

- Miért kezdtem futni és miért folytattam.
Mi történik ha nincs meg a válasz, de kéne a motiváció? -

Íme egy lista, amiben szerepel nekem is több válaszom. Attól függően mikor kaptam / teszem fel magamnak a kérdést, adott pillanatban a válaszok is eltérnek. Ha nem is pontosan, de idéztem ismerősöktől és számomra inspiráló futóktól is.

Mert már nem értem el a buszt 50m-ről se és ez elég ciki volt.
Mert le akarok fogyni.
Mert meg akarok erősödni.
Mert menők a futócuccok.
Mert a futóklubban így lehet a legjobban csajozni / pasizni.
Mert ha XY meg tudta csinálni a 10km-t / félmaratont  / maratont  / ironmant, én is meg tudom csinálni.
Mert kikapcsol. Így vezetem le a stresszt.
Mert jobban hat, mint a reggeli kávé és egész nap pörgök tőle.
Mert futni szexi.
Mert ez a legolcsóbb sport és bérlet sem kell, csak egy futócipő.
Mert bármikor futhatok. Éjjel vagy nappal, télen vagy nyáron.
Mert jó a hangulat a közösségi futásokon.
Mert egy nyelvet beszélünk a többi futóval.
Mert amikor egy verseny miatt le volt zárva a város elment mellettem a mezőny és magával ragadott.
Mert mindig vannak lelkes szurkolók, akik miatt érdemes futni.
Egy jó ügyért.
Mert feszegetni akartam a határaimat. Meg akartam tudni mire vagyok képes.
Mert le akartam szokni a cigiről.
Mert így annyit ehetek, amennyit akarok.
Mert új kihívást kerestem.
Mert rájöttem, hogy ha így folytatom az életvitelem, valószínűleg szívroham végez velem a hatvanadik születésnapom előtt.
Mert jó kedvem van tőle / közben.
Mert dühös vagyok.
Mert fáradt vagyok, de ez feltölt.
Mert túlteng bennem az energia, de a futás lefáraszt épp eléggé.

29. Budapest Maraton, 2014 - az első maratonom

Miért kezdtem el?

Mert valamikor 2013. január végén néhány pálinka és fröccs után jó ötletnek tűnt egy vizsgatemető bulin rávágni a barátnős társaságban, hogy „igen csináljuk!”. Ott azon a január végi estén megvalósíthatónak tűnt az áprilisi Vivicitta 10km, bár lehet egy tripla szaltó ötletére is ez lett volna a válaszom. Aztán megcsináltam. Végül a társaságból egyedül. Nem a triplaszaltót.

No azért nem ment csak úgy magától egy elhatározás és beálltam a rajtba majd a célban találtam magam…

Inkább kértem segítséget egy TF-et végzett kedves ismerőstől. Vettem egy futócipőt a közeli outletben (bár egy fél számmal lehetett volna nagyobb). A random aerobik órák után eleinte felültem a gyúrós fiúk melletti szobabiciklire és egyenletes pulzus mellett tekertem az adott időbeli adagot (szigorúan nem röhögve a „lejöttem gyúrni, de valójában a telefonomat babráló srácokon”). Aztán jött a futópad, végül egy héttel a megmérettetés előtt már a szabad levegőn is voltam futni. Egyszer. Sötétben.

Aztán azon az áprilisi napon egyedül álltam be a rajtba. Pont senki nem ért rá a családból sem, hogy biztasson, a barátom is pont akkor volt külföldön. A rajtnál a gyomromba egy kockacukor se fért volna bele, végig rettegtem a záró busztól, és persze elrohantam az elejét is kicsit, - elvitt a tömeg - így szúrt az oldalam. Sütött a nap (addig csak este futottam vagy teremben futópadon), így duplán ömlött rólam a víz és a „mit keresek én itt” érzés többször is felmerült bennem, de megcsináltam.

Óriási öröm volt beérni a célba (igen, a busz előtt):
1. túléltem (nem is akartam annyira meghalni közben, csak kicsit)
2. a táv teljesítésének öröme (előtte 7km, volt a leghosszabb futott távom)
3. és persze a része lenni egy ilyen sportrendezvénynek rendkívül felemelő élmény volt. (Nekem is tapsoltak az ismeretlenek!)

Lehet még jobb lett volna, ha van kivel megosztani az élményt (nem csak telefonban: lefutottam, igen tényleg megcsináltam, igen túléltem), de a héven hazafele zötyögve már rá mertem mosolyogni a többi Vivicitta-s pólós emberre, ha kicsit szégyellősen is. Futó lettem.

Miért folytattam?

Tetszett a rendszeres edzés, számba véve a korlátaimat, úgy voltam vele, hogy megpróbálom a felkészülést az őszi Félmaratonra. Az elhatározás: semmi túlerőltetés (ha bele kell halni nem éri meg), valamint csak ami jókedvből megy! Ha pedig már van lehetőség kérek ismét segítséget - nem kell nekem feltalálni a spanyolviaszt, ha vannak bevált módszerek. Lejártam szerdánként a Nike futóklubba a Margit-szigetre, ahol megismertem többek között a kezdő csoport edzőit: Zsuzsit és Zsanit (tőlük kértem edzéstervet). Valamint rengeteg különböző hátterű és más-más célokat kitűző futóval találkoztam. Zsófival is innét az ismeretség. (Nem, nemcsak Zs-betűs embereket ismertem meg a Futóklubban! :D)

Motivációs és "mood" képgaléria:

Az első RunWay Run csapattársaimat se ismertem különösebben, „csak” a futóklubból, a jelentkezés napjára eső bemelegítő körön kiderült, hogy én is csapatot keresek a négyes váltóra. Így volt ezzel Zoli is majd a gimnasztika végére megtaláltuk egymást a Kriszta-Gyula duóval is. Kész is lett a MayDay. Magán a kifutópályán, pedig a RunPlusUltra akkori tagjait is megelőztük, nem csak a saját elképzeléseinket.

Fontos kis futóbarátkozások és közösségi élmények segítettek az akkori „Miértiscsináloménezt?” kérdésekben, ezzel együtt a félmaratonra való felkészülésben is. Ha adott napon éppen futni annyira nem is lett volna kedvem, a társaság miatt mégis lementem a szigetre és végül futottam is.
Azóta teljesítettem több félmaratont,  2014-ben már RPU-sként UltraBalatont (8 fős váltóban a világ legjobb kísérő bringásával <3 ), maratont, sok terepet, terepfélmaratont. Nemsokára terepmaratont, ultrát. Futottam, futok, futni fogok. Remélhetőleg sok-sok kilométert.

Persze nálam is van olyan, hogy kicsit keresni kell az okot, vagy egy kis motivációt, a miértjét a dolognak. Néha kell az erősebb elhatározás nekem is („csakazértis” / edzésterv / ha most nem akkor holnap sem fogok), vagy valamilyen későbbi nagyobb cél, de a jó társaság is sokat segít.

Szóval a nagy cél, tényleg nagy, de közben van sok többségében kisebb lépcső, mint ezek a hétvégi „házi feladat” teljesítésére pont alkalmas rendezvények:

Most hétvégén a Pilis Trailen: Milyen szépen énekelnek a madarak, tényleg tavaszodik. Hűha! Zsófi mindjárt itt hagy. Aztán persze akadt „JánosBácsi” szakasz is (tényleg működik! a Márminálunk babám nem vált be) meg ahol már intettem Zsófinak, hogy menjen előre, majd jövök („… ez az ember már hulla…”). De az ablakából kihajoló hajrát kiáltó néni, tényleg nagyot dobbantott a szívemen, onnantól meg már tényleg majdnem végig lejtő volt.

Múlt hétvégén a Virágfutáson: „Még egy szirmot lefutunk, olyan szép virággal jöttek vissza onnét”, meg „különben is nekünk csinálták, csak nem hagyjuk ott ezeket a csodákat” volt az alapütem, de a társaság ismét jól összejött és az a kis kidörzsölés, már nem is fájt annyira a jobb lábfejemen.

Előtte Telkiben a „Keep calm and run until the finishline” volt a jelszó és bevált. Élveztem a napsütést, a kezdődő tavaszt, meg ezt az utat, amit bejárunk a következő célig. Még egyet kiemelnék erről a versenyről: ha egy rajt előtti hangszóró próba alatt a Happy c. szám megy, az a verseny nem lehet rossz! Végig ezt dúdoltam, bár azon a bizonyos Jánosbácsi típusú emelkedőn kisebb mosollyal. :D a végén kapott gluténmentes ebéd, már csak hab volt a tetején! Itt is nagyon köszönöm!

Ha út van, akkor cél is van. Vagy ki kell tűzni. Az a fa ott párszáz méterre, 3km, 5-10…

Motivációt meg úgyis találunk, hiszen annyi út és lehetőség van, csak el kell kezdeni. Legközelebb, ha belefér, kicsit továbbmenni. Aztán a jókedv úgy is ott vár a cél mögött: addig, meg már csak kicsit kell futni.
Petit á petit.(vagy Jánosbácsi)

Bónusz motivációs videó nektek: https://www.youtube.com/watch?v=8_B5X22YY0Q