Rövidre fogom, bár az általában nehezen megy. Szóval, hogy voltunk Fülöp Zolival múlt héten a Szimpla élményen. Tudjátok ez az a verseny, ami kétszer felmegy a Kékesre és ebből meg még van, aki duplázik. A helyzetet még nehezíti, hogy párban kell haladni és a párok között nem telhet el két percnél több idő a csekkpontokon, szóval: türelem és alkalmazkodás feltétel, de az öröm és az együttfutás felemelő érzése szintén velejáró.

Fotó: terepfutás.hu

Igazából nem szokásos versenyleírást szeretnék most megosztani veletek, mind inkább gondolatokat és érzéseket, amik a verseny közben, majd utána is a fejemben kavarogtak. Az első és alapvető gondolat volt a fejemben az, hogy milyen jó érzés vkit/bárkit, csak minimálisan is motiválni, illetve visszakapni valamit abból, amit te is szívesen csinálsz már hosszú ideje. Ilyen volt most az a pár szó, amit Zolitól kaptam, amikor először értünk fel a Kékesre. Nem mondott és tett semmi extrát, csak megköszönte. Megköszönte, hogy ő még soha ilyen gyorsan nem jött/túrázott/futott fel Magyarország legmagasabb csúcsára, mint most velem. Irulva-pirulva megköszöntem neki én is, meg gondolom vmi poénnal próbáltam elütni a dolog komoly élét, ahogy szoktam, de nagyon jól esett. Hangosan dobogott a szívem a fülemben és elöntött a büszkeség. Mert amúgy semmi extrát nem vittünk bele, mmint nem kell pálya csúcsra gondolni és hasonlók, csak épp valaki, épp velem megdöntötte a maga elé tűzött rekordját, átlépte a saját határait én pedig ott voltam mellette és látatlanul fogtam a kezét ezekben a pillanatokban. Ekkor már tudtuk amúgy, hogy nem lesz egy sétagalopp a maradék 26 km, addig is találkoztunk fűvel-fával (haha), sártengerrel és ködös erdővel. Rájöttem közben, hogy sehol nem tud olyan szép ködös lenni az erdő, mint a Mátrában. Hangulata van, nem is kicsi, én imádom és bármeddig el tudnék benne tapicskolni. Idén és tavaly is megkaptuk azt az ajándékot, hogy ködbe veszve róhattuk utunk egy részét ezen a pályán.   

A Kékesről lefelé aztán egy kicsit belehúztunk a történetbe, Gabi halálához lóhalálában csörtettünk lefelé. Pár éves futómúlttal a hátam mögött, aminek egyre nagyobb része terepfutás most először éreztem azt, hogy merek lefelé futni. Mertem is és ment is, úgy suhantunk el az emberek mellett mint egy szépen megkomponált zenemű, jobb láb - bal láb - jobb láb - bal láb, egymás után, pörgősen, alig érintve a talajt, szinte tényleg repültünk lefelé. Nem volt kérdés, nem volt megállj, csak a magabiztosság, egyik lépés a másik után, pocsolyákkal és kövekkel szegélyezett úton. Egyszer kitaláltam egy olyan jól hangzó mondatot, amikor megkérdezték tőlem, hogy miért futok, mi nekem a terepfutás. Akkor ezt feleltem: “Szabad, kreatív szárnyalás. Nekem ez a terepfutás.” Úgy gondolom, hogy múlt vasárnap pont ezt a flow élményt sikerült elkapnom többször is a Mátrában. Valahogy úgy éreztem, hogy nincs megerőltetés, nincs kényszer (amúgy nem volt rajtam óra, mert véletlenül otthon hagytam), nincsenek szabályok, csak a pozitív, feltöltő energia, amit az erdő ad. Sosem zavart, sőt, kifejezetten szeretem a sarat, a piszkot, az esőt, az illatos erdőt. Lehet rajta nevetni, meg fújjogni, de szerintem a legszebb dolog a múltheti időben játszani a természettel. Természetesen csakis saját felelősségre és az ésszerűség határain belül. Játék alatt értem azt az adok-kapok kapcsolatot, amikor a természet olyan játékos akadályokat tart eléd, mint egy kidőlt fa, egy megáradt patak, egy pocsolyává duzzadt ösvény, te pedig okosan veszed ezeket az akadályokat. Szóval, hogy játék az egész, te pedig élvezed. Színtisztán élvezed. Élvezed, hogy meg tudod csinálni, élvezed, hogy más mint napi 8 órát ülni az irodában, élvezed, hogy élsz és még pár ilyen klisé. Szóval inkább abba is hagyom, de álljon itt az én receptem gondolat ébresztőnek. Szerintem ez kell(het) a kreatív, szabad szárnyaláshoz.

A játék hozzávalói:

• Gyönyörű Mátra (lehet más hegy is)
• Imádnivaló, gonoszkodó időjárás
• Gyakorlat, az azért kell - mindig elgondolkodom, hogy milyen jó lenne még többet edzeni, de ez egy másik történet
• Egy jó társ
• Egy jó verseny
• És pár örömteli, gondtalan pillanat

Fotó: Bellus Áron/terepfutás.hu