Március 29, vasárnap reggel (hajnal?) 5:30. Igazából 4:30, mivel óraátállítás volt éjszaka. Csörög az ébresztő. Fel kéne kelni, futni kéne menni. Hogy hova??!! A VTM-re, hova máshova?! De mi az a VTM? Hát a Vértes Terep Maraton, ahol Emesével életünk első terep maratonját futjuk. Hoppácska, akkor talán nem kellene másodszor is lenyomni a szundi üzemmódot! Egy 39 km-es terepfutás margójára.

Tényleg itt a tavasz, hivatalosan is elkezdődött a versenyszezon, ezen az eseményen is már nagyon sok (közeli) ismerőssel találkoztunk. Ott kezdődött, hogy Edzőbá (született Benedikt Károly, barát, munkatárs, futótárs, pr szakember) is benevezett a minimaratonra (14,5 km / 367 m+), mi pedig már jó másfél hónapja a maratoni távra (eredetileg 40,5 km; 39 km / 1005 m+), ahogy tette ezt Tamara, Zoli és Gyula is. Aztán csatlakozott az őrültek táborához Annamari és Petra, akik a félmaratonon (20,9 km / 428 m +) indultak. Petrát saját bevallása szerint a Nyúlcipő Budai Trailről írt beszámolónk motiválta arra, hogy elinduljon első terepfutó versenyén, szóval nagy volt rajtunk a nyomás. :) Nem szabad elfeledkezni Gáborról sem, aki lassan minden terepfutóversenyünk hű sofőrje és mindig körbe túrázza a környéket, amíg mi futunk. Szóval elég masszív kis csapattal vágtunk neki ennek a március végi versenynek.  Számunkra nagyon fontos volt ez a megmérettetés több szempontból is: egyrészt az UTH-ig ez volt a leghosszabb futásunk (terepen), másrészt a felkészülés szerves részét képezte ennek a távnak a legyűrése. Emese már túl van egy maratonon, én viszont még sosem futottam egyben 30 km-nél többet. Ez a tény az egész verseny alatt érezhető volt rajtam, de erről majd később.

Amúgy a térképbe én egy kétlábú lépő szarvast vizionálok, akinek kikötődött a cipőfűzője és emiatt szomorú, de ha valaki cukibbat lát, sikítson!

A szári sportcsarnokban gyülekezve tényleg úgy érezhettük magunkat, mint egy fesztiválon, vagy inkább, mint egy kerti partin: ismerős arcok, szokásos rítusok. Izomlazító kenegetése, mosdóba rohanás, egyszer, kétszer, háromszor… Reggel az Emesétől kapott hajpánt őrült keresése (ami nem lett meg, mivel náluk hagytam lányos zavaromban), stílusinstrukciók Karcsitól: „Te milyen pólóban fogsz futni, Károly?” „A sárga RunWayRun-os pólót hoztam, az megy a kabátomhoz!” #wtf #edzőbáitanácsok #lol :D Megmagyarázhatatlan érzések keveregnek rajt előtt az emberben, ezt az izgalommal és idegeskedéssel vegyes dolgot semmi sem tudja helyettesíteni. Elméletben minden megvan a sikeres teljesítéshez: edzettek vagyunk, fejünkben az itiner, Emese készített hegycsúcs összeírást: az első és a negyedik lesz húzós. Oké. Utolsó integetések hátrafelé a félmaratonistáknak és a babatávosoknak, akik egy órával később indulnak, előre Zolinak és Tamarának, a gyorsaknak, mi a középmezőnyt lőttük be magunknak.

A sportcsarnok és a templom látképe reggel 8-kor és a maratoni távot teljesítők csapata (Gyula, Emese, Zsófi, Zoli, Tamara).

Szép falu ez a Szár, de hálistennek hamar befordultunk az erdőbe. Helyezkedés, bemelegedés, erőfelmérés, dumálgatás, ismerkedés a többi indulóval. Szépen haladtunk az első frissítőpont felé, ami a térképen is jól látható kis karika felénél, 13,6 km-nél helyezkedett el. A kis kunkoriba bemenet összeintegettünk a már kifelé tartó Zolival, akkor úgy 2 km-rel előrébb járhatott. Megjegyzés: szeretem az ilyen véletleneket. <3 Talán az egész táv legszebb része volt ez a kiszáradt patakmedret megkerülő szakasz, gyönyörű völgyszerűségben futottunk. Innen egészen Várgesztesig a kéktúra útvonalán haladtunk a második frissítőpontig. Igazán látványos és gyönyörű részeken suhantunk, elfutottunk a Vitányvár alatt, ahol egy már teljesen zöld részen vezetett az erdei ösvény egészen a Rockenbauer Pál Emlékfáig. 

Vitányvár a magasból és a Rockenbauer Pál Emlékfa

Innen egy meredek, köves lejtőn leérve sikerült majdnem eltévednünk, mivel az út elágazott, viszont jelölést nem láttunk sehol sem. Három-négy perc tanakodás után beért minket egy kb. tízfős fiúcsapat, akikkel összenézve arra jutottunk, hogy akkor irány tovább a kéken. Persze, innen ez teljesen egyértelműnek tűnhet, de akkor és ott egyáltalán nem volt az. Úgy a huszadik km környékén történt meg az, amire nem igazán gondoltam eddig: elkezdtem éhes lenni. Persze tudom, hogy amikor már érezzük az éhséget, akkor már késő, de egyáltalán nem számítottam rá, mivel az első frissítőponton falatoztam mazsolát. Így kénytelen voltam elfogyasztottam az egyik magammal vitt gélt. Valami újfajta, gluténmentes (Emesének ez nagyon fontos, ő is evett egyet) finomság volt az, persze a finomság csak idézőjelben, mert ennek sem volt jó íze… :( Valahogy még eddig senkinek sem sikerült olyan ízű gélt csinálnia, amitől ne kaptam volna a szénhidrátsokk mellett ízsokkot is az első ’falatnál’. Amúgy íztelen gél nem létezik? Az lenne talán a legjobb. Na mindegy, a hatása kielégítő volt, így leküzdöttem ezt a nehézséget (is).

Ezután már csak szépen le kellett ereszkednünk Várgesztesre, a faluhatárban mosolyogtunk Szaszára és a fényképezőgépére, kóláztunk egyet a második frissítőponton, ahol Borbély ’KESZ’ Jani is önkénteskedett. Elstartolva a helyi kocsma előtt belefutottunk Gáborba, Emese vőlegényébe, a legmenőbb túrázóba ever, aki egy üveg sörrel a kezében biztatott minket a további kilométerekre. A kép azóta beleégett a retinámba, annyira vicces és megmosolyogtató volt. A faluból kiérve fogadott minket egy elágazás, ahol az ultra és a maratoni táv kettévált. Az uv fényre eltűnő pink spay-vel jelölt irányunk összetéveszthetetlen volt, így balra el és irány a második legnehezebb emelkedő. Ez minden volt, csak kellemes nem, viszont olyan kurvajól esett, hogy majdnem elkezdtünk "jánosbácsizni", de aztán fegyelmezett módon szóltam Emesének, hogy ennek még nem jött el az ideje! Vagy a meredeken felfelé nem bírtam szusszal az éneklést? Lehet tippelni… :D Már ekkor éreztem, hogy valami nem stimmel a gyomrommal… Az eléhezés, aztán gél, majd kóla és mazsola kombó most már inkább nyűg volt, mint áldás. Minden lépésnél vigyáznom kellett, hogy ne rókázzam el magam egy-egy böfögés után, és ez a feszült érzés majdnem végig kitartott a gyomromban. Nem igazán éreztem még ilyet ezelőtt, bár még nem is futottam terepen 28 km-nél többet (aszfalton is csak 30 km-t tavaly októberben). Ehhez tartozik az is, hogy bár a lehető legjobb formámban vagyok/érzem magam most fizikailag, úgy néz ki kicsit felkészületlen a lelki hozzáállásom a nagyobb távokhoz. Az egész versenyre rányomta a bélyegét az, hogy egyszerűen soknak gondoltam/éreztem/hittem ezt a 40 kilométert. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, képes vagyok lefutni, de maga a táv megrémisztett. Nagyjából az első 10 kilométerem azzal telt, hogy azt számolgattam még mennyi van hátra: 4 km után – még 9x ennyi, 5 km után – még 8x ennyi… Úgy az egész távon igazából a 13-28 kilométer közötti részt élveztem a legjobban, előtte és utána pedig tervszerűen elkapott a para. Persze ez kívülről nem látszott, viszont a lábaim mellett az agyam is pörgött annyira ezeken az indokolatlan dolgokon, hogy ez is lefárasztott a végére. Nem tudom mivel lehetne ezt a ’szűzlány-effektust’ kiiktatni, van-e módszer az eltüntetésére... Vagy ezt minden eddig meg nem tett távnál át kell élnie az emberfiának? Az mondjuk megnyugtat, hogy legalább az UTH-ra bebiztosítottam magam az első 40 km-re, de mi lesz azután? A versenyekre való felkészülés mentális része döntő fontosságú. Ezt mindenki mondja, mindenki tudja és senki nem élheti át rajtad kívül. Azt az érzést, amikor nem tudod kontrollálni az érzelmeid és a cél előtt 2 km-re feltör belőled egy síró-nevető hangszerűség, de olyan hirtelenséggel, hogy magad is meglepődsz. Hogy a tested jelez, valamit elértél, valamit megtettél, de közben harcolsz magaddal: örülsz, de a pokolba kívánod azt az utolsó 2000 métert, pedig mögötted van már 36 000. És mindeközben full egyedül vagy. 100-100 méterre van előtted-mögötted valaki, aki talán ugyanezt érzi, vagy épp már rutinos öreg róka. Nekem ilyen volt ez a pár utolsó kilométer. Nem fizikailag fáradtam el, hanem fejben. Emellett rájöttem, hogy sokkal többet kell hosszan futni, növelni a távot a hétvégi edzéseken, hogy az agyam is hozzászokjon a gondolathoz. Az 52 km gondolatához. És akkor még nem beszéltem a 100 méter szint – 1 km plusz ökölszabály kiszámolásához. Segítségképpen: 1600 méter szint vár ránk májusban.

Minden jó, ha a vége jó, lassan feltűnt a betonút és a szári templomtorony, ami mögött ott húzódott a versenyközpontnak helyet adó sportcsarnok. A célban pedig annyian vártak, hogy csak kapdostam a fejem, Zolival pacsiztunk, Karcsi fényképezett, a csajok meg a célkapuban hajráztak. Dugókázás, nagyon szép érem a nyakba! Kérdések egymáshoz, ki mikor, hol hogyan, milyen volt? Amire akkor már azt tudom válaszolni nyugodtan: hogy jó volt, de nehéz. Zoli 7. lett a férfiak között, nagyon büszke vagyok rá, Gábor pedig 40 km-t túrázott végül, úgy kellett felvennünk Szárligetnél, abba se akarta hagyni. :) A jól megérdemelt kajálás, pihenés, eredményhirdetés után pedig újabb élményekkel gazdagodva tértünk vissza a budapesti maradék hétvégére.

Adatok:

39 km

1005 m+

Indulók száma: 130 (ebből 106 férfi, 24 nő)

Emese hivatalos ideje: 4:33:31 (nők között a 11. helyezés)

Zsófi hivatalos ideje: 4:34:18 (nők között a 12. helyezés)

Emese saját mérés: 38,29 km 4:24:41, átlag 6:58 perc/km

Zsófi saját mérés: 38, 49 km, 4:28:23, 6:58 perc/km , 2059 elégetett kalória, átlag pulzus 163 bpm