Úgy esett, hogy tegnap hazajöttem Győrbe a húsvéti ünnepekre és persze évek óta tartó rutinnal élve futó cuccot is pakoltam: cipő, zokni, rövidnadrág, sport melltartó és póló. Csak most épp Istria 100-as pólót tettem a bőröndbe. Szombaton a pihenő hétre jellemző vidámsággal és lazasággal indultam neki egy könnyű 8 km-nek. Semmi tempó, semmi kényszer, csak a futás adta élvezet. Ezalatt az uszkve 45 perc alatt volt időm elgondolkodni azon, hogy mi történt velem pontosan egy héttel azelőtt életem eddigi leghosszabb terepfutó versenyén a horvát 100 miles of Istria Ultratrail verseny 69 km-es távján. A pár kilométer alatt elgondolkodtam azon is, hogy az eltelt egy hét alatt milyen sok minden történt, olvastam már pár beszámolót versenytársaktól, ki a francot érdekelhet még az én szenvedés történetem is…?! Aztán belegondoltam (lehet, hogy túl sokat gondolkodtam?), hogy van kvázi 800 Facebook ismerősöm, sokan közülük ugyanúgy imádnak futni, mint én. Van Facebook-on egy 8000 fős Terepfutás csoport, no meg 500 Úgy futsz, mint egy lány lájkoló, illetve a netet böngészők nagy része, szóval úgy döntöttem, hogy ha hazaérek, akkor papírra vetem a tapasztalataimat. Így is tettem, hazaértem, lezuhanyoztam, gép elé ültem és most itt vagyok. Nyakamban az érmemmel, amit hazahoztam megmutatni a sokszor aggódó, de aztán mindig rém büszke szüleimnek. Nagyon szép érem ez, talán az egyik eddigi legszebb. Meg nehéz is, szóval a súlya húzza a nyakamat, nem engedve, hogy elfelejtsem miért is vagyok itt.

Ha Ádámnál és Évánál szeretném kezdeni a történetet, akkor egészen tavaly augusztusig kell visszamennem, amikor Oszaczki Gézával meglátogattuk egy verőfényes napsütötte (kurvameleg) délután az Istria100 standját Chamonix-ban. Géza már akkor áradozott a versenyről, ismert mindenkit a szervezők közül, szóval amikor odaértünk az UTMB expon található kis standhoz, akkor azonnal elő is került vmi röviditalszerűség, meg finom horvát olívabogyó. Spanolás után eltettem egy szórólapot a 69 km-es távról és hát őszintén bevallva, már akkor tudtam, hogy ez a táv a fejemben van és reális megcsinálni jövő áprilisban. Sosem voltam egy kapkodós fajta, soha nem állítottam magam elé irreális elvárásokat (pl. félmaratont is három futással töltött év után teljesítettem először), de talán pont ezért érek meg időről időre egy-egy hosszabb távra. Persze ezt a hozzáállást is lehet bírálni, kritizálni és megmagyarázni, de az külön posztot/posztokat érdemel. Kanyarodjunk vissza most 2017 március elejére, amikor az utolsó utáni pillanatban neveztünk Zolival erre a versenyre. Nem Emesével (bár persze ez volt az eredeti terv), mert ő elég szerencsétlenül lesérült február közepén sífutás közben.

Már az elején szeretném leszögezni, hogy igazából nem sok rosszat fogok mondani/írni erről a versenyről, mivel nem voltak negatív tapasztalataim sem az útvonalat, sem a szervezés munkáját illetően. Idén ötödik alkalommal szervezték meg a versenyt, szóval elég fiatalka, de szerintem nem kell sok idő ahhoz, hogy tényleg világszerte népszerű legyen. Annyira viszont még nem ismert, hogy lehetőséged legyen az utolsó pillanatban is nevezni. Ez kifejezetten üdítő érzés volt a sok regisztrációhoz/sorsoláshoz és az “első pillanatban a gép előtt kell ülnöd, különben esélyed sincs” nevezéshez képest. Szóval, hogy adott egyfajta szabadság érzetet az, hogy eldönthettem március 1-én is (a nevezés utolsó napján), hogy akarok-e indulni vagy sem. Bár abban már biztos vagyok, hogy jövőre nagyon is időben fogok nevezni, mivel minden távon egyedi, a verseny emblémájával ellátott Compressport kiegészítőt kaptak azok, akik december 31 előtt neveztek. ;) És az is biztos, hogy nem szeretném kihagyni ezt a versenyt jövőre sem, mert szinte fertőz, annyira bájos és kedves. Persze csak a finish után pár órával, de akkor is.

Oprtalj városkája (a táv felénél)

A versenyen négy távon lehet indulni, a leghosszabb, red course névvel ellátott pálya 170 km hosszú volt (innen a 100 miles of Istria elnevezés), aztán azt követi egy 110, egy 69 és egy 42 km-es táv. Ebből adódik, hogy már pénteken elkezdődtek a mindenféle programok, meg a futás is persze. Mi sajnos csak péntek dél környékén tudtunk indulni Budapestről és késői érkezésünket az is tetőzte, hogy aznap vezették be a horvát-szlovén határon a szigorú ellenőrzést a schengeni határok védelmének érdekében, aminek következményeként 2 és fél órát álltunk a dugóban egy pöcsömnyi határátkelőnél és ezáltal lekéstük a péntek esti rajtszámátvételt. Engem ez különösen érzékenyen érintett, mivel nagyon nem szeretek semmit sem az utolsó pillanatra hagyni (csak a nevezést :D), de leginkább késni gyűlölök, inkább mindenhol ott vagyok 10 perccel korábban. Itt meg épp a legfontosabb rajtszám felvételt késtük le, így több perces stratégiai ötletelés után arra jutottunk, hogy másnap a leginkább megvalósítható forgatókönyv a következő lesz számunkra: hajnali 6-ra elmegyünk már teljes menetfelszerelésben a versenyközpontba, átvesszük a rajtszámot, visszasietünk a hotelbe reggelizni (mert csak 6:20-tól lehet, külön kérésre), majd 7-re visszarohanunk a versenyközpontba és felszállunk a transzfer buszokra. Mindenre volt 60 percünk, elalvással, csúszásokkal és verseny előtti mosdóval együtt. Egyszóval takra ki voltunk számolva.

Heten, mint a gonoszok (Ági, Mária, Szilvi, Csanya, Gábor és Zoli)

Most néztem, hogy sikerült 4300 karaktert leírnom úgy, hogy magáról a versenyről egy szó sem esett még, szóval aki zárná be a p*csába a cikket és menne inkább sörözni, annak üzenem, hogy tartson ki, most jön a java. :)

Mint az összes táv, a mienk is A-ból tartott B-be (pontosabban Umagba), így a reggel 9-es rajthoz 7-kor indultak a buszok Buzet városába. Jó magyarok módjára összeszedtük egymást egy fotó erejére még az indulás előtt és együtt zötykölődtünk el a rajtba. A buszon ment a poénkodás, ismerkedés, ami aztán a rajt előtti egy órában is folytatódott egészen startig. Szuper hangulat (DJ, zene, speaker) és kissé hűvös idő fogadott minket Buzetben, akkor még csak sejtettük milyen meleg lesz napközben. Pontban 9-kor elrajtoltunk, Zoli pont annyival előbbről indult, hogy két órával korábban is érjen be. :D Csanya, Mária, Gábor, Ági, Szilvi és én együtt indultunk neki a közel 70 km-nek.

Beszélgetős, felfelé szigorúan gyaloglós tempót mentünk. Az első frissítőpont előtt nem sokkal kicsit kiléptünk Csanyával és "szakmai eszmecserét” - magyarul pletykáltunk :D - folytatva értük el Vrh falucskát (nem félrenyeltem, hanem ez a neve a településnek). Itt én egy pohár vízzel frissítettem és mentem is tovább. Mint később kiderül számunkra, hogy minden, a pályavezetésben feltüntetett megmászandó pukli tetején volt egy tipikus mediterrán falu, ahol a frissítőpont volt található, így egy igazi városnézésé is avanzsálódott a futásunk. Mondom én, hogy ennél cukibb helyszínen én még soha nem futottam. Az egyszerűség kedvéért tehát: felfutottunk egy városba, aztán onnan le, majd egy síkabb átkötőszakasz után felmentünk a következőre, aztán le és így tovább. A 69 km-hez párosított 2400 méter pozitív szintemelkedés nem hangzik vészesen szörnyűnek amúgy, csak azzal kell számolni ezen a távon, hogy ez a 2400 m+ az első kb. 42 km-ben van benne, utána egy laza 25 kili lejtő és sík következik. Nah, hát így egy kicsit azért már más a leányzó fekvése. Vrh-ból kiérve gyönyörű kilátás fogadott minket egy tóra, amiről kiderült, hogy egy víztározó és pontosan arrafelé vezetett minket utunk is. Itt volt a második frissítőpont, ahol aztán Csanya elsuhogott mellettem és többet nem is láttam, csak a célban. Ekkor csatlakoztunk rá a hosszútáv útvonalára, így már lehetett hajrázni/bravózni az akkor már 18 órája úton lévőknek.

Harmadik hegy után, a víztározónál ekkor már jártunk

A harmadik hupli megizzasztott mindenkit, az fix: nagyjából délben értem oda a leghosszabb, legmeredekebb és legnehezebb emelkedőre, aminek a tetején várt minket egy egyszerű csekkpont és egy jéghideg vizes kút. Amúgy érdekes megoldás volt, hogy az út során sehol nem volt csipszőnyeg vagy ilyenek, hanem önkéntesek írták fel kézzel mindenki rajtszámát egyenként és táplálták be az adatokat azonnal a rendszerbe tabletek segítségével. Innen indultunk tovább Motovun városába, ami szintén gyönyörűséges volt és olyan szintemelkedéssel várt minket a városon belül, hogy az leírhatatlan. :D Ezen a frissítőponton (itt voltunk 27,5 km-nél) találkoztam Gézával, aki hagyományosan a hosszú távon indult. Egy rövid csit-cset után kettesben kezdtünk el lefelé csorogni a városból (közben egy magyar turistacsoportba is belefutottunk, akik nagyon aranyosan szurkoltak nekünk, miután rájuk köszöntünk), aztán úgy alakult, hogy innentől kezdve együtt jártuk utunkat egészen a célig. Én nagyon élveztem (remélem ő is pozitívan élte meg), jókat dumáltunk, támogattuk egymást (oké, ő engem többet), tök sok tanácsot adott, ellátott tippekkel és nem utolsó sorban óriási sztorikkal. Így haladtunk mi ketten: egy red course-os és egy green course-os, egymás mellett. Úgy a verseny felétől kerülgettük egymást két német sráccal is, akikkel egy szálláson laktunk Zolival, biztos pontot jelentettek ők is: amikor mi sétáltunk ők futottak és fordítva, de egy összemosolygásra mindig tellett mindenkitől (azóta Instagramon is követjük egymást az egyikkel, imádom az ilyen versenyek közben kialakuló ismertségeket). Volt egy kanadai leányzó is, még főleg az elején ment mint a gép, érdekes módon hosszú nadrágban és felsőben szedte a lábait, de a végére elvesztettem szem elől (kiderült, hogy eléggé lelassult a végére). Érdekes volt az a tapasztalat is, hogy az utolsó frissítőpont előtt, Buje város szélén az erdőből kijőve előzött meg szinte gazella módjára két fiatal csajszi, se előtte, se utána nem láttam őket, pedig azért az ember képben van a körülötte, egy ütemre mozgó emberekkel, főleg ilyen hosszú távon. Ez a két lány pedig ott és akkor megelőzött, a frissítőponton még láttam őket, de mi előbb indultunk el (miután Géza holt nyugodtan benyomott vagy 5-6 házi rétest - én meg csak a kólát nyeltem és ettem mellé a citromot), aztán már nem is előztek vissza minket, pedig jókora lendületben voltak 10 perccel előtte… Mint minden versenyen itt is megmentem a végére, persze nem kifejezetten fizikálisan, hanem agyban, de Géza óriási húzóerő volt, még akkor is, ha néha tényleg elkapott a hisztiroham és a kétségbeesés. A többek által már megénekelt utolsó 13 km amúgy sem a látványról és a kedves pályavezetésről szólt, hanem inkább egy ilyen félig-meddig szenvedő szakasz ez füves-rétes, város szélén való vánszorgással fűszerezve (mondjuk az olajfa ültetvények nagyon tetszettek), de hát nagyjából minden terepverseny ilyen: a vége uncsi vánszorgás, erdőből ki városba be. Itt már eljutottunk arra szintre, hogy a németekkel 200 méterenként előzgettük egymást, egy ismeretlen horvát 42 km-es versenyző idegesítő módon ránk tapadt - szó szerint a nyakamba lihegett az utolsó 8 km-en, én meg végső kétségbeesésemben, hogy sosem lesz vége arra kényszerítettem Gézát, hogy egymás után háromszor is énekelje el nekem/velem a Bikinitől a Közeli helyeken című számot. A kép a következő volt: két magyar a lemenő nap fényében egy kéretlen horváttal a nyakában igyekszik 70/170 km után a célba érni és közben rekedtes hangon reménnyel telve énekli, hogy: “Közeli helyeken, dombokon-hegyeken, most is visszhangzik a léptem.... Itt ül az idő a nyakamon, kifogy az út a lábam alól, akkor is megyek, ha nem akarok, ha nem kísér senki utamon. Arcom mossa eső és szárítja a szél, az ember mindig jobbat remél! Porból lettem és porrá leszek… félek, hogy a ködbe veszek!” Ugye, hogy a legszebb terepfutó nóta ez és benne van minden? Így értünk be hármasban, aztán az utolsó 50 méteren már csak ketten Gézával kézenfogva Umgba áthaladva a célkapun. A célba, ami idén nem a tengerparton volt, de igazából abban a pillanatban ez nem számított. Zoli és Kati már ott vártak minket, nagy volt a boldogság, meg ami ilyenkor szokásos. Jó volt leülni. :) Gyorsan ittam pár korty sört, aztán hazatelefonáltam, hogy élek (bár a szüleim végig tudták követni az utamat a neten). Igaz a rajtban reggel megbeszéltük, hogy este majd összeülünk sörözni egyet, de ez végül nem jött össze. :)

Befutóképünk

Másnap délelőtt mi még wellneszeltünk egy rövidet a hotelben (a verseny előtti napon szóltak nekünk a versenyszervezők, hogy sajnos át kell minket helyezniük egy másik szállásra, elnézést kérnek de egy ötcsillagos hotelben kell aludnunk - visszaírtam, hogy nem baj, elviseljük), aztán kimentünk a versenyközpontba megnézni a díjátadót, ahol Papp Tündinek és Csernus Briginek örülhettünk és tapsolhattunk, hiszen a hosszú távon holtversenyben elsők lettek kategóriájukban #girlpower. Búcsúzkodás után pedig mindenki elindult haza, mi egészen kedvenc helyünkig az Őrségig, ott pihentünk még egy napot.

Összességében tényleg egy családias, kedves, jól szervezett, a futókról szóló futóversenyen vettünk részt, mindenkinek csak ajánlani tudom. Nincs messze, a nevezési díj sem olyan sok, az április is jó kis tavaszi időpont - bár azért itt már melegebb van. Mindent összevetve én elégedett vagyok a teljesítményemmel, 10 óra 20 perc alatt mentem végig (10-12 óra volt a tervem), 36. lettem a nők között és ha jól emlékszem 148. overall. Szóval egy erős középmezőny. Ami nehézséget jelentett, az a meleg volt, bár itt már érezhetően sokkal több vizet ittam, mint az OCC-n (mondjuk itt is csak kétszer kellett pisilnem). A frissítésemet nem mondanám tökéletesnek: egy Sponser energiaszelet, egy nagy Sponser zselé, a frissítőpontokon banán, narancs, alma, citrom, kóla, iso meg a sótablettáim. Hát nem sok, viszont amire ezen a versenyen jobban figyeltem az a versenyt megelőző hét volt. Igyekeztem feltölteni a szénhidrát és ásványi anyag raktárak, és szerintem sikerült, így lehetséges, hogy ilyen kevés frissítés mellett is teljesíteni tudtam ezt a 70 km-t. Már a verseny előtt egy héttel figyeltem az emelt magnézium, sótabletta és C-vitamin bevitelre (napi 2 tabletta magnézium és C-vitamin, sótabletta 1 db), minimum 3 liter víz. Emellett figyeltem arra is, hogy valamivel többet egyek, illetve az utolsó két este megittam egy-egy Sponser Carbo Loader energiában dús sport italt, amelyet kifejezetten a szervezet szénhidrát-raktárainak feltöltésére fejlesztettek ki. Ez az ital támogatja a glikogén raktárakat verseny előtt feltöltését. Nekem bejött. Mondjuk hiszek is benne. :D

Utóhatások fizikailag: a verseny utáni napokban a nyújtás és SMR hengerezés ellenére is úgy mozogtam mint egy robot, az izomzatom megérezte ezt a távot. Emellett az étvágyam másnap is alig akart visszajönni (aznap befutó után sem nagyon volt), reggelinél kifejezetten fájt, égetett és görcsölt a nyelőcsövem, amit annak tudok be, hogy azalatt a 10 óra alatt nagyon sok port lélegeztem be és az kikezdhette a torkomat, illetve másnap elég sokat tüsszögtem is. Másik tünet volt, hogy úgy nagyjából még két napig belülről égett a testem. Nem igazán tudom másképpen megfogalmazni, de tudjátok, olyan mintha lázasak lennétek, de más tüneteket nem mutattok, csak ilyen belső izzásfélét éreztek. Ja, aludni persze megint csak nem tudtam kb. harmadnap voltam újra kiütve. Emellett az arcomon is megjelent az út nyoma apró pattanások formájában, de aztán pár nap múlva az is kitisztult. Arról meg nem is beszélek, hogy különböző formátumokban égtem le a karomon (póló forma) és a lábamon (combszár forma). Körmeim épségben vannak, viszont a hátizsákom kidörzsölte a nyakam/tarkóm - újabb ok egy új, szép mellény/zsák beszerzésére.

A leghosszabb és legszebb hatása a versenynek viszont mindenképpen lelki, hiszen talán elmondhatom, hogy lefutottam életem első igazi, ultrához közelítő távját. Az, hogy mit tartogat a jövő, még nem tudom, csak sejtem… :) Ha egyszer eljutok oda, akkor arról biztos hallani fogtok ti is.